_________________________________
Tudományos Lapok
a rendszerről
Szentendre, 2006.
Copyright:
Szudétanémet Tudományos Gyűjtemény
ISSN
1788-0963
I. évf. 5.
szám
_________________________________
p.121 |
1956
gondolatrendszerének tükröződése egy "Pesti srác" irodalmi
naplójában A szerkesztő előszava I. Az életrajzi módszer bölcseleti
vonatkozásai Magyarországon már a második generáció nő fel úgy,
hogy emberi méltósága, egyetemes emberi hivatása kérdőjeleződik meg
a mindennapokban. Az ember tudja (ha nem is érzi hazánkban), hogy különbözik
az állattól, s arra törekszik, hogy ezen kiváltsága értelmes természetében,
szabad akaratában és a föld feletti uralmában ki is fejeződjék.
Értelemmel irányított, korlátok közé szorított kulturális feladatunk ez, a
helyzet megkövetelte társadalmi, gazdasági és politikai háttér-ismeretekkel.
(1) Joggal merül fel a kérdés: van-e, vagy egyáltalán volt-e
valaha olyan közvetlen tapasztalásunk, amely az emberi méltóságunkról való
gondolkodásra ösztönzött minket? A korlátokat önmagukban hordozó, állandó
döntésekből álló emberi szabadságra és önrendelkezésre épülő
társadalmi és jogrendben "önmagunk megvalósítását csak úgy érhetjük el,
ha igazodunk az értékek világához, ahol abszolút értékekkel is találkozunk.
Vannak értékek, amelyeket nem magunk találtunk ki, és amelyeket nem
változtathatunk meg, ha nem akarunk lesüllyedni az emberi szint alá."(2) |
p.122 |
Mi az ember? Mi a hivatása? Miben rejlik az érték
lényege? Ezek olyan fogalmak, amelyek tisztázása a mentalitás-történet
kutatásához újra feladatunkká vált. Ez volt az első gondolatom, amikor a
"Tudományos Lapok a rendszerről" az 1956-os forradalom és
szabadságharc 50. évfordulójára megjelentetett számának szerkesztésére
készülve a kíváló történetíró, főgimnáziumi tanár, Makkai Ernő
"Az életrajz bölcseleti problémája" című, 1913-ban,
Kolozsvárott írott tanulmányát(3) olvastam. Ő téziseit Böhm Károly
főművére, az "Ember és világa" III. kötetében kidolgozott
értéktanára alapozta. Ma már az én fiatal generációm a kérdést más, számomra
nem elfogadható oldalról közelíti meg. Kérem tekintsék ezért a
"Tudományos Lapok a rendszerről" ezen mentalitás-történeti
számát problémafelvető, hosszabb távú vitaindító tanulmánynak. * Az ember véletleneken múló születése és biztos,
elkerülhetetlen halála nem számítható ki előre; tettei viszont általa
értelemmel és szabadon irányítottak, egy meghatározott cél érdekében. Térben
és időben az ember a hozzá hasonlóan egyszeri, megismételhetetlen és
szuverén módon cselekvő embertársaival együtt él és alkot, akiknek
tetteire puszta törvényszerűség alapján előre következtetni nem
lehet. Ebből a környezetéből életében nem tud kitörni, hiszen
emberi lénye/lényege korától, történelmétől elszakíthatatlan.(4) Méltóság és szépség rejlik e tág lehetőségek
szabadságában, amely egyben korlátokat is szab. E korlátok meghatározzák
nemcsak cselekedeteit, hanem azokon keresztül determinálják magát az embert
is, akinek történelmében ezek a tényezők különböző mértékben
dominálnak. Vizsgálatuknál ki kell emelni az eredetileg nem az ember belső
igényeiből fakadó, hanem valamiféle külső elvárásnak megfelelő
tényezőt: az "idegen-meghatározottságot"(5), amely három,
egymással szervesen összefüggő részből áll. 1. Az erkölcsi jó kapcsán Arisztotelész vallja, hogy a
természetének megfelelő élet tudja csak boldoggá tenni az embert, mivel
a megfelelő lelki alkatnak - |
p.123 |
helyes gondolkodással párosulva - evidens az erkölcsi
jó, amely nem cél számára, hanem a természetes cselekedeteiből
következve okozza a boldogságot. Zénón etikája szerint az ember éljen összhangban
a logosszal, vagyis a tulajdonképpeni létével és a természettel, amelyet
követnie kell, hiszen az adja számára a törvényt. Aquinói Szent Tamásnál az
embernek természetes vágya van Isten látására (desiderium naturale videndi
Deum), Nietzsche Zarathustrája pedig a húsból és vérből való természeti
embert biztatja, legyen azzá, ami valójában. Ezekből a példákból is
látszik, hogy az ember az állatvilághoz hasonlóan kiszolgáltatott "eleve
elrendelt" természeti szükségszerűségeknek. Függ az ember attól,
ami van, de ennek lehetőségein
belül már ő döntheti el, hova helyezi a hangsúlyt. 2. A következő meghatározó szféra a kötelesség.
Választás nincs, teljesítenem kell
azt, amit a társadalom, az egészség, bizonyos élethelyzetek, munkakörök
megkövetelnek. Ennek elmulasztása elkerülhetetlenül visszaüt. Ezt értelmileg
be kell látni, el kell fogadni, sőt - annak tudatában, hogy ez az
emberre ruházott kötelesség - önmagát felülmúlva teljesítését akarni is kell.
Így az eredetileg az emberre kényszerített kötelesség-szerep (amennyiben
hittel, jó lelkiismerettel, szívesen el tudja fogadni) feladatává, majd
hivatásává válhat. A kötelesség által szigorúan lekeskenyített út ekkor
kiszélesedik, az eddigi idegen cél, amely korábban meghatározta életét, most
annak értelmévé válik. Így léte az "idegen-meghatározottságból" a
legmagasabb szintre lép, az "önmeghatározottságba", amely az emberi
méltóság legnagyszerűbb formája.(6) 3. A természetes ösztönök és az emberre rárótt objektív
kötelességek mellett a véletlennek alapvető szerepe van. Az élet
véletlen találkozásból születik, az ember vágyai, feladatai a véletlen
szeszélyének lehetnek kitéve. A
sorsát határozzák meg az embernek előre nem várt, a szürkeségből
megmagyarázhatatlanul kitörő ajándék találkozások, amelyek a szeretetben
realizálódnak. Karl Rahner szerint "a szeretet... levezethetetlen
egyszeriségében létező személyre irányuló akarat"(7). "A
szeretet fölfénylő tisztasága"(8) pedig a megismerés. Ezzel szemben
"a véges olyan megismerése, amely nem a szeretetben látja beteljesedni -
és akarja beteljesíteni - tulajdon legvégső lényegét, sötétséggé
változik"(9). Ez a sötétség gátolja az embert társa elvárásainak
megismerésében, amelynek - jó lelkiismerettel - éppen a saját |
p.124 |
akaratánál döntőbb kellene lennie. Ám, ha ez megvalósul,
akkor a másik felé irányuló tetteit már nem idegen tényezők fogják
meghatározni, hanem a másik, a társa, vagyis léte "mástól
meghatározottá" válik. Az embernek természeténél fogva belső igénye van
arra, hogy mindig valami magasabbhoz viszonyuljon. A felvilágosodásig az
egészségesen megoszló három meghatározó tényező szabta meg az ember
viszonyulásának tárgyát, változó módon és intenzitással, de mindig együtt,
heteronóm formában. Az ember azonban fellázadt, és felborította az
egyensúlyt: az egyik tényezőt kiragadta összefüggéseiből, és
kizárólagossá, autonómmá tette. Kant etikájának alapelve az emberi tetteket
meghatározó, az erkölcsi értékek tiszteletéből fakadó törvény, amely a
kötelességérzeten alapul. A kategorikus imperativusz, a "cselekedj úgy,
hogy akaratod maximája egyúttal mindenkor egyetemes törvényhozás elvéül
szolgálhasson" (10) révén az értelmes és felelősségtudattal
rendelkező ember önmagát határozza meg. Az autonómia ebben a formában
biztosítja az ember méltóságát, kötelességként (!), hogy úgy hasznájam
"az emberséget mind magamban, mind mindenki más személyében, mindenkor
mint célt, sohasem mint pusztán eszközt" (11). Fichténél a legfőbb
kötelesség az akart tett, amely által szabad lesz az ember, mert énje intelligenciaként valósulhat meg.
Míg az idegen-, a más- és az önmeghatározottság
heteronóm egysége különböző helyzetekben mindenki szintjének
megfelelően biztosította a döntési szabadságot, addig a felvilágosodás -
amely már képes a tudomány által a világot újjáteremteni - ezt félretolva,
helyébe az önmaga, mint tiszta "észlény" (12) által meghatározott,
kivetített törvényt helyezve, mondhatni, parancsba adta a szabadságot. Ennek
viszont gátja volt ismételten a társadalmi körülményeken is alapuló
különbözőség. Vizsgáljuk meg Helvetiust! "Az ember általában csak
azoknak az eszméit tükrözi vissza, akik a környezetében vannak." (13) Az egyenlőtlenség megszüntetésére így két dolgot
tehetünk: vagy a társadalmon kívül neveljük fel Émile-t, ahogy Rousseau
tette, vagy - mivel Csokonai szerint kanász marad, akinek a nevelője
kanász - a társadalmat változtatjuk meg. Ez |
p.125 |
magától is végbemehet, ugyanis a magántulajdon révén
polarizálódott közösségben egyesek a megszerzett politikai hatalmuk révén
eljutnak oda, ahol "az egyenlőtlenség végső határa és utolsó
pontja" van, "amely bezárja a kört, és azt a pontot érinti, ahonnan
kiindultunk; itt minden egyes újra egyenlő lesz, mert mindnyájan
semmik" (14). Ezt a folyamatot a politika gyorsíthatja meg, amely Rousseau
szerint nem objektív történelmi tény, hanem főleg erkölcsi kérdés, amely
arra irányul, hogy mihez kell, hogy joga legyen az embernek. Az ebből a
jogból születő végrehajtó hatalom a közakarat megállapodásán,
szerződésén alapul, s bármikor visszahívható a közösség maga szabta, tagjait
egyformává, testvérivé tevő törvénye alapján. Ezt a gondolatot
Robespierre teljesen magáévá tette. A keresztény Európa hegemóniája - amelyet számára a
világ missziókkal történő inkultúrálása biztosított - megszűnt a
XIX. századra. Az Egyház az egységét is fenyegető új világ
tudatformáihoz nem kívánt felzárkózni, "öt sebét" (15) nem
gyógyította. Az ellenállásra így kívülről képtelennek tűnő,
visszahúzódó Egyház számos híve megingott, - magát önmeghatározva - régi,
neveltetéséből eredő keresztény értékrendszerének természetfölötti
motivációját kiiktatva "emberbaráttá" vált. A folyamat ellen fellépő Georg Hermest a pozitív
kétkedésből pusztán gyakorlati ésszel kikövetkeztetett szilárd
hitről (a kinyilatkoztatás többé-kevésbé figyelmen kívül hagyására hivatkozva),
Rosminit pedig az intuitív úton, következtetés nélkül megragadott
megismerésről (meghatározottságról) vallott nézetei miatt az Index
Kongregáció elítélte. A helyzeten nem az egyes teológusok, hanem majd a IX.
Piusz pápa által összehívott egyetemes zsinat volt hivatott segíteni, az
alapkoncepció szerint az Egyház teológiai fogalmának tisztázásával. De a Róma megszállása és a porosz-francia háború miatt
megszakadt I. Vaticanum csak a "Dei Filius" és a "Pastor
Aeternus" konstitúciókat fogadta el, így az eretnekként való elítélés és
az infallibilitás dogmája az Egyház támadóit a későbbiekben még
radikálisabb szembefordulásra késztette. Ennek szívós, leküzdhetetlen bázisát
a már a feudalizmusban közösségi privilégiumokkal rendelkező tulajdonos
és képzettségi polgárság szolgáltatta, amelynek állandó |
p.126 |
piacra termeléséhez megbízható ország- és
nyelvismeretre, írni, olvasni, számolni tudásra volt szüksége. Ők a
polgári haszonelvűségből kiindulva egy ponton túl az abszolút
monarchia ellen fordultak, és a kereszténység Isten előtti
egyenlősége helyett "kifizetődőbbnek" találták a
törvény előtti egyenlőséget. Ez akkor biztosított számukra, ha a
valóságos élethelyzetek kiszámíthatóan egyformák - azaz ez csakis egy szűk
elit zárt, szociálisan nem értelmezhető ideológiája lehet. A Nagy
Francia Forradalom egész emberiséghez viszonyulása elbukott, az utána
következő űrt ez a közösségre vonatkoztatott emancipációs
szabadság-gondolat: a liberalizmus töltötte be - vagyis az egyénnél
értékesebb nemzet és állam, amely a magát akaratként megvalósító ész
hatalmára épül. (16) ** Az ember biológiai, filozófiai és pszichológiai
egyéniségét ezek a tényezők szüntelen alakítják. "Mert az
élet" írja Bergson "hajlam, s minden hajlam lényege kéveformán
bontakozni, növésének puszta tényével széttartó irányokat teremteni, melyek
közt megoszlik a lendülete. Ezt észleljük önmagunkon is annak a speciális
hajlamnak fejlődésében, amit jellemünknek nevezünk. Ha visszanézünk
saját történetünkre, mindegyikünk látja, hogy gyermekkori egyénisége, bár
oszthatatlanul, mégis különféle személyeket egyesített magában, melyek, mert
születőben voltak, együtt maradhattak... De az egymást átható
személyiségek növekedőben összeférhetetlenekké válnak, s minthogy
mindegyikünk csak egy életet él, kénytelenek vagyunk választani. És valóban
szüntelenül választunk... Az időben befutott utunk tele van hintve
mindannak hulladékaival, amik elkezdtünk lenni, s amikké válhattunk
volna." (17) Ha azt kutatjuk, milyenek az ember gondolatai, s hogyan,
minek a hatására lettek olyanná, akkor meg kell találni azt a műfajt,
amelyben leginkább kereshetjük a vizsgált személyiség többé-kevésbé állandó
megnyilvánulásait, ítélkezéseit azokról a magatartásformákról,
érzésekről és tapasztalatokról, amelyek az adott kultúrkörben
kialakultak. Karl Rahner a transzcendencia és a történelmiség viszonyát
vizsgálva megemlíti: "amit jelenségnek neveztünk, az nem más, mint
amivel az ember történelmében találkozik: az összes világon belüli
létező, nemcsak a közvetlenül érzékileg megismerhető tárgyak, hanem
- teljes létében és cselekvésében - maga az ember is, aki a megismerésben és |
p.127 |
közös, valamint környező világával érintkezvén
megragadja saját történelmi lény(eg)ét." (18) Az ember szellemi lelkének aktív változása - azaz
történetisége - csakis passzívan elszenvedett fejlődésében gyökerezhet,
egymást mintegy átjárva és egymásra épülve (conpenetratio). Yeats
önéletrajzában így ír: "semmit sem változtam tudomásom szerint, s mégis
úgy kell lennie, hogy gondolataim megváltoztak, tudomásom nélkül" (19).
Wordsworth szerint: "a legtöbb költővel az volt a baj, hogy nem
tudták tekintetüket állandóan tárgyukon tartani. Pillantásuk túl gyorsan
repdesett, meghatározták, átformálták, felhasználták a tárgyat." (20)
Benjamin Disraeli "válasza" erre: "ne verseket olvass, hanem
életrajzokat, mert ez az elmélet nélküli élet" (21). Egy ember sorsából, történetéből sokat tanulhatunk,
annak puszta tényei mögé látva, ha hagyjuk azokat megszólalni saját
környezetükben, világukban, amelyet André Varagnac így határozott meg:
"közösségi hit hitelvek nélkül, közösségi gyakorlat elmélet
nélkül". (22) A mentalitáskutatás módszeréül tehát a biográfiát
választom, amelyet - az ógörög költőéletrajz-típus ellenhatására
kialakult filozófus-életrajz legismertebb képviselője, Diogenész Laërtiosz
nyomán - a Pallas lexikon így határozott meg: "a történetírás egy faja,
mely egyes személynek élettörténetét adja elő. Az így felfogott életrajz
nem szorítkozik hőse életének külső eseményeire, hanem a belső
ember rajzára, jellemzésére törekszik, s nevezetesen azt a kapcsolatot
kutatja, mely az egyén és azon viszonyok közt fennállt, melyekbe történetileg
helyezve volt, mint hatottak azok ő reá, s mint hatott ő is ki
azokra... Az életrajz a többi történeti fajoktól lényegesen különbözik abban,
hogy nem az események fonalán halad, hanem az egyént teszi ábrázolása
központjává, a körül rajzolja meg a kort és a kor eseményeit."(23) A tudományáganként változó életrajzi módszer fogalmának
jelentése a Jacques Le Goff-i szellemes meghatározásban gyökerezik tehát:
"a mentalitás-történet... mindenekelőtt a pszichológiai mélyrétegek
archeológiája, majd - mivel e roncsok összefüggő, szinte logikus
egységet alkotnak - e pszichikai rendszerek megfejtése, amelyek roppant közel
állnak az intellektuális barkácsoláshoz".
(24) |
p.128 |
Vagyis ez a metódus jellemző a pszichológiára,
pszichiátriára, de a szociológia és a kriminológia is használja, valamint
idegen kultúrák tanulmányozására már a néprajz is. A történelem-tudományokban még nem vált egy teljes,
hétköznapi értelemben "átlagos" emberi élet kutatása
kellőképpen megszokottá, amelynek oka a kidolgozáshoz szükséges
megfelelő koncepció hiányában kereshető. Le Goff szerint "a
mentalitások története" ugyanis "arra kényszeríti a történészt,
hogy tüzetesebben vegye szemügyre szakterületének alapvető jelenségeit:
a folyamatosság, a veszteségek és a cezurák arányát az örökölt szokások
területén (vajon honnan, kitől származik, mikor keletkezett egy-egy
érzület, kifejezés, vagy mozdulat?), a hagyományokat, vagyis a társadalom
"mentális" újratermelődésének folyamatát, s végül azokat a
fáziseltéréseket is, amelyeket részint az egyénnek a változásokhoz való
roppant lassú alkalmazkodása, részint a különböző történelmi szektorok
egyenlőtlen fejlődése idéz elő... A tunya mozdulatlanság
ugyanis, ez a nagy történelemformáló tényező inkább a szellemi, mint a
nála sokkal gyorsabban fejlődő anyagi struktúrákkal kapcsolatos...
A gondolkodásformák, a mentalitás változik a leglassabban. A
mentalitás-történet a lassúság története." (25) Így szinte berobbant a humán tudományok korábban
megszokott elvont struktúrájába a Thomas és Znaniecki által, a gyökerüket
vesztett lengyel emigránsok körében végzett, személyes dokumentumokra épülő
kutatássorozat. (26) Az egyszerű vizsgálati jelentésnek indult mű a
szociológiai irodalom klasszikusává vált; lényege az átélt
valóság egy meghatározott összefüggésben történő múltbéli megragadásának
gyakorlati - és nem statisztikai (!) - alkalmazása. Ebben az intencionális
játékban azonban az egyéni reakcióknak általános értéket tulajdonítani nagy
veszéllyel jár, ezért a megfigyelt magatartást mindig össze kell vetni a
vizsgált egyéniség történelmében tapasztalt megnyilvánulásokkal. Chałasiński
- Znaniecki módszerét felhasználva - 1930-ban diplomamunkájában ezt írta:
"csak az önéletrajz teszi lehetővé a szociológus számára azt, hogy
pontosan határozza meg - a társadalmi tudat szempontjából - a különböző
intézmények szerepét" (27). |
p.129 |
Znaniecki módszerével először a lengyel
Társadalomtudományi Intézet (Institut d' Economie Sociale) vezető
egyénisége, Krzywicki fordult szembe, a statisztikához ragaszkodva. Az
életrajzi visszaemlékezések alapján kutatócsoportja technikailag tökéletesen
kidolgozta az attitűd-gyakoriságok táblázatrendszerét. A másik ellentétes elemzési mód az ún. lefedési szabály
szerinti értelmezés (covering-law explanations), mikor csak általános szabály
szerint meghatározott feltételek mellett történhetnek meg bizonyos események,
s a kutatás azokra a tényekre irányul, amelyek "lefedik" a
feltételeket - azaz megfelelnek annak. (28) A mentalitáskutatás módszerének további
tökéletesítéséhez számomra Robert Redfield elgondolása szolgált, amely
szerint egy ún. tipikus életrajzon „a typical biography” (29) keresztül - egy
nagy anyag tudományos feldolgozásával készített generalizált életrajz - az
olvasó az adott társadalom tagjaként éli át a történetet. Redfield szerint:
"ez olyan módszer, amely megnyit egy bizonyos dimenziót, láthatóvá teszi
azt, amit egyébként nem látnánk meg. Például: az elvárások és a valóság
közötti különbséget, vagy azt, hogy a társadalom értéknormáinak mekkora
jelentősége van a nép döntéseiben és a választási helyzetekben."
(30) Ez az alapgondolat szerintem David Mandelbaum
módszerével valósítható meg; ő a puszta kronológikus sorrenden
kívül három megközelítést javasol. (31) 1. Az egyéni élet "dimenziói" az azt
meghatározó főbb tényezőkhöz adnak különböző kategóriákat,
mint a biológiai dimenzió, készen beprogramozott fejlődéssel, a
kulturális dimenzió, előre gyártott általános forgatókönyvével, amelynek
elvárásai a társadalmi és (más formában) a pszichoszociális dimenzióban
ismétlődő konfliktusok hatására módosulnak, átértékelődnek. 2. Különösen nagy hangsúlyt kap az egycsapásra, vagy
fokozatosan;
előírásszerűen, vagy improvizált jelleggel bekövetkező
fordulópont, mikor az ember új szerepvállalásra kényszerül (kulturális),
kapcsolatai megváltoznak (társadalmi) és új éntudatot alakít ki
(pszichoszociális dimenzió). A teljes fordulópontok Karl Jaspers-i
határhelyzetében a föltétlen - amely "úgy lép |
p.130 |
hozzám, mint tulajdonképpeni énem követelése puszta
létemen"(32) - "irányítja néma döntéseivel az élet útját;
nem mutatható ki egyenesen, bár állandóan hordozza az életet"(33). 3. Ezek a szempontok az ember bizonyos tevékenységi
indítékait kioltó társadalmi változások vizsgálatánál kitűnő
eszközül szolgálhatnak, mivel egyben a fennmaradáshoz szükséges "adaptív
készséget" (34) is bemutatják. A kutatási gyakorlatban felmerülő következő
döntő kérdés: mit tekinthetünk életrajzi dokumentumnak. Erikson így
fogalmazza meg: "tágabb értelemben idetartoznak az összes írásos
formában, vagy hangfelvételen megőrzött kijelentések, amelyeket egy
ember önmagáról, vagy életének eseményeiben való részvételéről tesz...
Itt lényegtelen, hogy a leírt benyomások a magánélet történeteinek
eseményeire vonatkoznak-e, vagy történelmi folyamatokéra. Ennek a két
területnek a szisztematikus szétválasztása amúgy is lehetetelen, mert az
élettörténet és a történelmi folyamatok egymástól kölcsönösen függnek, és
egymást kölcsönösen befolyásolják." (35) Le Goff szerint:
"mindenekelőtt azok a dokumentumok, amelyek szokatlan, vagy
marginális magatartásformákról és érzelmekről adnak hírt;
ezek épp az átlagostól való eltérésükkel világítanak rá az emberek mindennapi
gondolkodásmódjára" (36). A Robert Redfield-i módszer értelmében a
tipikus életrajzhoz tartozó olyan események (születés, legkorábbi gyermekkor,
halál, temetés vagy mély "hullámvölgyek"), amelyekről az ember
már nem tud, vagy nem akar nyilatkozni, kortárs vallomásokból,
szakirodalomból kikövetkeztethetők. Levéltárosként ezeket a meghatározásokat tovább kell
pontosítanom forráskritikai szempontból, két tekintetben is. 1. Azt, hogy a dokumentum, vagy adat mennyire
reprezentatív, nem az dönti el, hogy a kutatott személy a társadalom
ranglétráján hol helyezkedik el, hanem, hogy mennyire képviseli a vizsgált
életformát. 2. Érdekes, összetett probléma, hogy a forrás - akár
írásos dokumentum, akár annak pusztulása miatt szóban hagyományozott
mondanivalója - mennyiben tükrözi a valós eseményeket. Charles Olson szerint
az életben két, egymással |
p.131 |
szervesen összefüggő, egymást kiegészítő
hozzáállást (stance) különböztethetünk meg. (37) Az egyik a történelem, amely - a Karl Rahner által
"felvillantott" fogalomnál maradva - "olyan történés, amely
nem vezethető le és nem számítható ki valamely előzetes általános
alapból... mindig egyszeri, megismételhetetlen, csak önmagában érthető,
valami, ami nem egy általános törvény esete csupán" (38), így
kutatásához a múltban megtörtént eseményeket (res gestae) fel kell tárni,
rendszerbe kell foglalni. Herodotosz nevét - historia rerum gestarum - az
"idtorin"
(magától felfedezni) igéből származtatja, s valóban a
"hisztor" (tanult ember) "amikor... odafordul történelméhez,
akkor... specifikusan emberi szellemiségéből következően elvileg
ráruházott föladatát teljesíti" (39) - azaz felfedezi azt. Ezzel szemben Olsonnál az ember másik lehetséges
viszonyulása az eseményekhez nem a feltárás, hanem a "csinálás"
(facio - fictio), a kitalálás. Ez nem azonos a hazugsággal (locutio contra
mentem) - mivel az már tudást feltételez -, hanem a tévedéshez hasonlóan az,
amikor az ember nem-tudását pozitív formában fogalmazza meg, s - tudatalatti
vágyból, félelemből is - úgy állítja be, mint igaz és helyes ismeretet.
Ez a látszat-igazság mindig valamilyen hiányra mutat rá, amelyet a kutatóknak
fel kell dolgozniuk. "Az az energia, amit ebbe fektetnek, hogy (a
fikciónak) értelmet szerezzenek...: kultúra." (40) Erre érzett rá
Jacques Le Goff is, mikor a mentalitás-történet forrásainak másik
kategóriájába (kellő kritikai hozzáállással) az irodalmi és a
művészeti alkotásokat sorolta. "Mivel kutatói nem az
"objektív" jelenségekkel, hanem e jelenségek reprezentációjával foglalkoznak, roppant fontosak számukra a
képzelet dokumentumai. A középkor
alkonya című... művében Huizinga megmutatta, hogyan segítheti
elő az irodalmi szövegek tanulmányozása egy kor jellemző
érzelmeinek és mentalitásának megismerését." (41) *** "Következésképpen az ember... szellemi természete
folytán lényegileg a történelemre tájolt" (42), egyedi szellemi élete
történelmileg meghatározott. A tapasztalatok, képességek s élethelyzetek
nemzedékről-nemzedékre |
p.132 |
hagyományozódva biztosítanak folytonosságot a
megismerésben és értékelésben - azaz a mentalitások történetében. Ez
"alapvető jelentőségű az ember szellemi-történelmi
lény(eg)e számára. Hiszen az ember eredendő értelmében nem
"históriai tanulmányok" révén fordul oda történelmének "múltjához",
hanem azáltal, hogy ez az "elmúlt" egy élő tradícióban (emberi
- történelmi időben mérve) jelenvaló marad, sőt tulajdonképpen még
mindig lesz." (43) Ez Karl Rahner vallomása, amelyre Dienes Valéria így
"válaszolt": "S életekből, emberekből, / Múltakból
és jelenekből, / Gondolatból, ismeretből, / És
Mindenségszeretetből / Készítjük a bennünk élő / Istenarcú
Végtelent." (44) Jegyzetek: 1.) Dr. Lea-Katharina Steller bevezető
tanulmányához 1997-ben a Faludi Ferenc Akadémia nyújtott segítséget. 2.) MESSNER J., Mi az emberi méltóság?, in Communio.
Nemzetközi katolikus folyóirat 1/3(1993)19-20. 3.) MAKKAI E., Az életrajz bölcseleti problémája (Acta
Litterarum ac Scientiarum Reg. Universitatis Hung. Francisco Josephinae.
Sectio Philosophica V/1), Szeged 1934,24. 4.) RAHNER, K., Az Ige hallgatója, Budapest
1991,127-128, 144-145. 5.) V.ö. HENRICI, P., Az ember meghatározása, in
Communio. Nemzetközi katolikus folyóirat 1/3(1993)6-11. 6.) Az önmeghatározottság elérésének ez az egyetlen
sikeres útja, másképpen történő megvalósítása inkább önigazolásnak
tekinthető. 7.) RAHNER, K., Az Ige hallgatója, Budapest 1991,110. 8.) Ibid. 9.) Ibid. 10.) KANT, I., A gyakorlati ész kritikája, Budapest
1922,19-54, 75-93. 11.) KANT, I., Grundlegung zur Metaphysik der Sitten,
Gratz 1796,99-100.; KANT, I., Die Metaphysik der Sitten, II, Königsberg
1797,§23-44. |
p.133 |
12.) ein vernüftiges Wesen (J.G. Fichte) 13.) HELVETIUS, C-A., A szellemről a társadalomhoz
való viszonyában, in A francia felvilágosodás morálfilozófiája, szerk. LUDASSY
M., Budapest 1975,403-438. 14.) ROUSSEAU, J-J., Értekezés az emberek közti
egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól, in Filozófiatörténeti
segédkönyv, szerk. SIMON E., II, Budapest 1966,273. 15.) ROSMINI SERBATI, A., Delle cinque piaghe della
Santa Chiesa trattato dedicato al clero cattolico, Lugano 1848,313. 1. nemzeti nyelvű liturgia lehetőségének
hiánya, 2. a papság nem megfelelő képzése, 3. püspökök világi
fejedelmektől való függése, 4. püspöki kinevezésekből az alsópapság
jogtalan kizárása, 5. világi hatalmak beavatkozása az Egyház belügyeibe 16.) Hegel szellemfilozófiájában az abszolút szellem
konkrét megjelenése a történelemben az állam. 17.) BERGSON, H., Teremtő fejlődés, Budapest
1930,95-96. 18.) RAHNER, K., Az Ige hallgatója, Budapest 1991,168. 19.) TITON, J.T., Az élettörténet, in Az életrajzi
módszer alkalmazása és eredményei a néprajzban és az antropológiában, szerk.
KÜLLŐS I. (Documentatio Ethnographica 9), Budapest 1982,96. 20.) Ibid. 21.) KÖSTLIN, K., Folklór az életrajzban: Hazugságtörténetek?,
in Az életrajzi módszer alkalmazása és eredményei a néprajzban és az
antropológiában, szerk. KÜLLŐS I. (Documentatio Ethnographica 9),
Budapest 1982,121. 22.) Ibid. 23.) A Pallas Nagy Lexikona, VI. Budapest 1896,25. 24.) LE GOFF, J., A mentalitástörténet problémái, in
Világosság 11(1976)685-686. 25.) Op.cit.,686. 26.) THOMAS, W.I. - ZNANIECKI, F., The Polish Peasant in
Europe and America. Monograph of an immigrant group, I-V, Boston 1918-1920. A felméréshez a szerzők külföldre emigrált
lengyelek és otthon maradt családtagjaik között váltott mintegy 15 ezer
levelet elemeztek, s ebből illusztrációként 764-et, valamint egy teljes
önéletrajzot közöltek. |
p.134 |
27.) MARKIEWICZ-LAGNEAU, J., Az önéletrajz
Lengyelországban, avagy egy szociológiai módszer társadalmi alkalmazása, in
Az életrajzi módszer alkalmazása és eredményei a néprajzban és az
antropológiában, szerk. KÜLLŐS I. (Documentatio Ethnographica 9),
Budapest 1982,15. Chałasiński 1931-ben megjelent elméleti,
módszertani műve irányadó lett a két világháború közötti szociológiában,
s az egyre inkább "lengyel módszerként" emlegetett (Z. Dulczewski),
a visszaemlékezést meghirdetett pályázatokkal segítő új megközelítési
mód komoly hatással volt a csehekre, az amerikaiakra és az angolokra is. 28.) TITON, J.T., Az élettörténet, in Az életrajzi
módszer alkalmazása és eredményei a néprajzban és az antropológiában, szerk.
KÜLLŐS I. (Documentatio Ethnographica 9), Budapest 1982,87-88. 29.) V.ö. REDFIELD, R., The Little Community, Chicago
1955,182. 30.) TOBIASSEN, A.H., Mit értünk életrajzi módszeren?,
in Az életrajzi módszer alkalmazása és eredményei a néprajzban és az
antropológiában, szerk. KÜLLŐS I. (Documentatio Ethnographica 9),
Budapest 1982,78. 31.) V.ö. MANDELBAUM, D.G., Egy életrajzi tanulmány.
Gandhi, in Az életrajzi módszer alkalmazása és eredményei a néprajzban és az
antropológiában, szerk. KÜLLŐS I. (Documentatio Ethnographica 9),
Budapest 1982,34-38. 32.) JASPERS, K., Einführung in die Philosophie, München
1969,54. (Az idézetet Nyíri Tamás fordította) 33.) NYÍRI T., Filozófiatörténet, Budapest 1983,447. 34.) V.ö. KLUCKHOHN, C., The Personal Document in
Anthropological Science, in The Use of Personal Documents in History,
Antropology and Sociology, in Social Science Research Council Bulletin
53(1945)79-115. 35.) LEHMANN, A., Autobiográfiai módszerek.
Lehetőségek és eljárások, in Az életrajzi módszer alkalmazása és
eredményei a néprajzban és az antropológiában, szerk. KÜLLŐS I.
(Documentatio Ethnographica 9), Budapest 1982,48. 36.) LE GOFF, J., A mentalitástörténet problémái, in
Világosság 11(1976)687-688. 37.) V. ö. OLSON, C., The Special View of History,
Berkeley 1970,10-23. Olsonnál a
"stance" mindig a múlthoz viszonyul. 38.) RAHNER, K., Az Ige hallgatója, Budapest 1991,127. |
p.135 |
39.) Op. cit.,173. 40.) KÖSTLIN, K., Folklór az életrajzban.
Hazugságtörténetek?, in Az életrajzi módszer alkalmazása és eredményei a
néprajzban és az antropológiában, szerk. KÜLLŐS I. (Documentatio
Ethnographica 9), Budapest 1982,127. 41.) LE GOFF, J., A mentalitástörténet problémái, in
Világosság 11(1976)688. 42.) RAHNER, K., Az Ige hallgatója, Budapest 1991,174. 43.) Op. cit.,176. 44.) DIENES V., Októberi emberek, in Hajnalvárás,
Budapest 1983,58. II. Egy "Pesti srác" irodalmi
naplója … |
Impresszum:
Tudományos Lapok a rendszerről
(Szerk. Dr. Lea-Katharina STELLER. Szentendre, ISSN
1788-0963)
I/5. (2006) pp.121-149: 1956 gondolatrendszerének
tükröződése egy "Pesti srác" irodalmi naplójában
Copyright:
Szudétanémet Tudományos Gyűjtemény
Sudetendeutsche Wissenschaftliche Sammlung
Collections for Research into Sudeten German Minority